A gondolat _ Atyai Levelek Aramandához

 A gondolat _ Atyai Levelek Aramandához _ 1965. január 22. – augusztus 27.

        

     Az ember lelke mélyéből, a szíve tájékáról elindul egy érzés, egy vágy, amelynek rezgésszámai eljutnak az agyba, a lélek értelmi központjába, ahol tudattá válik. Ez a két tényező határozza meg az ember mineműségét, lényét, jellemét – szellemi fokozatát. Eszerint gondolkozik, cselekszik. A gondolat határozza meg, hogy az ember hogyan, miért, és mint cselekszik, a gondolatot pedig a lélek teremti meg – indulatai, vágyai, szenvedélyei szerint. Tehát a gondolat az az erő, amely a lélek kívánságait valamilyen formában érvényre juttatja. A gondolat teremtő erő, mivel minden létesítményt a gondolat előzi meg – gondolatban ölt formát.

     Mielőtt Isten a világot megteremtette, gondolatban hozta létre, tervezte meg, mielőtt önmagából kihelyezte. Különben mit is teremtett volna, ha az egész komplexum benne készen nem állt volna. Isten szívéből elindult a vágy, hozzá hasonló lényeket teremteni, akik külsőleg, belsőleg hasonlítanak reá, akiket szerethet, s akik szeretik Őt. Ez az érzés, vágy a szívből, a szeretet központjából terjedt az isteni értelemig. Gondolatban – amely az értelem kifejezője – megtervezte hasonmását, utána pedig világát, amelyben élni, fejlődni fog, hogy a megteremtett gondolatai – amelyek csak gyermekeket hoztak létre – felnőhessenek, kifejlődjenek.

     Mikor a gondolat készen állt, az szinte önmagától formát öltött, és egy „legyen!” szóval kihelyezte Önmagából. Az Isten önmagát mintázta meg, az emberben, aki éppen úgy tudott gondolkodni, érezni, cselekedni, teremteni, mint az Isten. Csak egyben kötötte meg teremtményeit: csak addig tudnak tökéleteset teremteni, amíg megmaradnak Benne – azaz, szabadok maradnak. Szabadság pedig csak az Istenben van, s ha valaki eltér, mert eltérhet – ez a szabadsága is megvan - a tervtől, és az abban összefoglalt rendtől, mindig tökéletlenebb lesz a teremtése, alkotása mindaddig, amíg teljes akarati, mozgási, értelmi szabadságát el nem veszti. 

És itt eljutunk az ember bukásáig. Az ember - aki szellem volt - először úgy élt és gondolkodott, mint az Isten. Élte csodálatosan szép életét, mivel úr és szabad volt, a teremtésben minden alája volt rendelve, neki tartozott engedelmeskedni. Annyira egy volt Istennel, hogy amit Isten kigondolt, az emberi szellem már véghez is vitte, mivel értelmes, magas fokon értelmes lény volt.

Kezdett a rendtől eltérő dolgokkal foglalkozni, gondolatait kezdte szűkíteni, és önmaga felé fordítani, azok mindig önösebbé váltak, a létrehozott alkotások pedig mindig sűrűbbek lettek, míg csak azt nem vette észre, hogy mindig többet kell gondolkozni, és mindig gyatrább és kevesebb lett a létesítmény. Így jött létre lassan a szellemi világból az anyagi világ, amelyben a gondolat már szilárd formában ölt testet, csakúgy, mint az ember, a maga gondolkozásának fokozata szerint teremtette meg az értelmi, vagy az ösztönös lényeket. Ez mindaddig volt lehetséges, míg az ősi világ szülőanyjával együtt, csupa kő-, csupa jégvilágot nem teremtett gondolataiból, melyekben mindig kevesebb lett az isteni, és mindig több az emberi értelem.

Isten megsajnálta gyermekeit, és most olyan gondolatok hagyták el szerető szívét, hogy ugyan megmarad az ember a maga teremtett világában, de módot ad neki arra, hogy felfejlődjön, és visszanyerhesse isteni tulajdonságait. És ezzel megteremtette azt a házat, amiben az ember megtanulhat az isteni rendnek megfelelően gondolkozni és cselekedni. Fogoly és szabad, és börtönben van, de az ajtó nyitva, mivel a küszöböt csak a helyesen megtalált gondolattal lehetséges átlépnie. Isten az emberi testbe zárt szellemnek most már csak szikrát adott, hogy azt a helyes irányú gondolatokkal, és általa véghezvitt cselekedetekkel hozza izzásba, majd lobbantsa lángra, úgyannyira, hogy ez a láng áthassa az egész világmindenséget.

Az ember nagyon nehezen tanul meg helyesen gondolkodni, és nagyon kevés az olyan ember, aki felismeri a földi élet iskolajellegét, amelyben az Isten határtalan türelemmel vezeti rá gyermekeit a helyes gondolkozásra, és általa a megvilágosodásra. Olyan tanítómesterek segítik őket, mint a próféták, Isten kiválasztott emberei, akik a börtönből szabadultak, akik felismerik a földi élet minden tantárgyát. És végül az Isten is testet öltött, hogy gyorsabb fejlődésre serkentse a restül gondolkodó és az anyagban tespedő szellemeket, hogy végül megközelítsék az ajtót, - amit az Úr Jézus Krisztusnak hívunk – és átmenjenek rajta az örök fényes boldogság, a régi, ám újjáteremtett hazába, és visszanyerhessék isteni jellegüket, szabadságukat.

Ez pedig nem lehetséges másképp, mint hogy az emberben lakozó emberi és szellemi „én” a szellem javára nemesül. Ha a gondolatot, amely a lélek, majd a test vágyaiból, indulataiból fakad, alárendeljük a szellem irányításának – amely mindig egy Istennel, – ezáltal a forma állandó jelleggel tökéletesedik, míg csak el nem éri az örök és változhatatlan alakját. Az emberben lakó belső láthatatlannak, örök küzdelemben kell állni, a külső láthatóval, mely hatásaival szüntelenül nyomást gyakorol a benső „én”-re. Azért van az, hogy aki a világ szerint él, és gondolatait aláveti az emberi énjének, mindig elégedetlen, boldogtalan, nyughatatlan, és semmivel sem éri be, mert ha egyik vágya teljesül, a múló öröm után új vágyak, új álmok megvalósítására törekszik.

Emberileg ez természetes, mivel a Földön minden alá van vetve, a változásnak. Minden elmúlik, s ami a múlté, örömöt a jelenben, nem okozhat. Az embernek a testbe öltöztetett anyagi életében, meg kell tanulni, az állhatatosságot, a természet igazságos, de kemény törvényei között, az anyag felett való uralmát, amely a lemondással kezdődik. Amikor az emberben megszületik a bírásvágy nélküli szeretet, amikor már nem tart igényt a részre, amikor gondolatai már nem az emberi „én”-ből fakadnak, cselekedetei ennek megfelelően az isteni Ige szerint mennek véghez, gondolatai átlényegülnek, és az általuk teremtett világ megtisztul salakjától. Ezáltal az ember mindig boldogabb lesz, örömeit nem az anyagi javak, hanem a szellem tölti ki örök, múlhatatlan és változhatatlan szeretetével.

Az embernek nagyon nehéz idáig eljutni, mert a gondolat teremtette világot, megszüntetni sokkal nehezebb, mint azt létrehozni, mivel az ember a saját maga teremtette világ kezdetén, úgy az anyagi, mint a szellemi erőinek birtokában volt, és ezek az erők, egyedül az övéi voltak. Mivel a gondolatszülte világban, lényeket hozott létre, így ebből az erőből azokat, már éltetni is kellett. Mivel szélesebb ez a világ, annál több részre oszlik ez az erő. Ezt leépíteni, csakis a kegyelemmel, isteni segítséggel lehet, ha az a lélek hajlandóságot mutat ezeket, a számára juttatott kegyelmi erőket felvenni, és javára fordítani. A sok hasonló gondolkodású ember, előbb gondolatban szüli meg formáit, majd az anyagi világba kivetítve megjelennek a vadállatok, a rájuk jellemző tulajdonságokkal: az oroszlán gőgje, uralomvágya, a kígyó fondorlatos okossága, a róka ravaszsága, a béka utálatossága, a farkas vérengzése stb. Ha az ember a maga világát, gondolatain keresztül megváltoztatja, megszelídíti, és alárendeli magát az egyetemes erőnek, a rendnek, és harmóniában tud élni minden teremtettel, a vadállatok megszelídülnek, és mindig értelmesebb, hasznosabb segítőtársai lesznek az embernek. Az ember eddig kevés állatot tudott megszelídíteni, bizonyságul, hogy nem engedi magában érvényre juttatni a jót.

De nemcsak állatokat hoz létre rendellenességével, hanem betegségeket, a szeretetlenség hiányában, gyűlöletet, irigységet, az önszeretet által, kapzsiságot, a hatalmi vágyból fakadóan, embert öl. Az ember minden tulajdonsága, megtestesül, ha azok benne, állandó jelleggel bírnak. 

Ezért küldi az Isten, a szerető Atya, az oktatókat, tanítókat, a prófétákat, az igehirdetőket, Jézus Urunkat, hogy tanítsa, figyelmeztesse az emberiséget: útja a szenvedésbe, pokolba vezet, ahonnan sok kín és gyötrelem árán szabadul csak, ha nem veszi figyelembe a tilos utak jelzését és az Isteni tanításokat!!! 

Úgy van! 

Úgy volt! 

Úgy is lesz!!!