Jézus bölcseleti tanításai a benső világunkról és a túlvilágról

 

 Jézus bölcseleti tanításai a benső világunkról és a túlvilágról

 

 

 

 

  Mindaz, amit a világon élő állapotában megpillantasz, az a maga életének szférájában ezerszerte elpusztíthatatlanabb, mint bármi, amit elpusztíthatatlannak vagy képes elképzelni magadnak.

 A te fő alapelved onnan indul ki, hogy a test halála után az emberi lélek továbblétezésének nem tud hitelt adni.

  Én csak egész rövid kérdéseket fogok hozzád intézni, amelyekre könnyű lesz megfelelned, s a saját feleleteid fognak téged a teremtő bölcsességére nézve más véleményre téríteni, s végül magad fogsz jelenlegi bírálataid fölött a legjobban nevetni.

 Mondd meg őszintén kedves barátom, hogy életedben egyszer is láttad, vagy tapasztaltad volna, hogy egy tökéletesen hülye ember, aki alig tud beszélni - de még sokkal kevésbé írni, számolni vagy rajzolni, – képes volna olyan tervet megrajzolni, amely szerint saját személyes vezetése mellett, olyan császári várkastélyt építene, hogy az az egész világot ámulatba ejtené?

Te azt mondod magadban: Nem! Az építőmesternek erre mindenféle elképzelhető szaktudása meg kell, hogy legyen, mert anélkül egy pompás császári várkastélyt nem lenne képes előállítani.

 És lásd barátom! Ebből arra a következtetésre kell jutnod, hogy az ember, vagy Isten nem lehet butább, mint egy olyan hülye, akiről Én említést tettem, aki a császári várkastélyt képtelen volna felépíteni!

10. Egy nagyszerű és pompás császári kastély bámulatra méltó mű ugyan, és mesterének bizonyára dicsőségére is válik, de nem gondolod, hogy egy olyan világ, mint ez a Föld is, nem követel-e sokkal nagyobb bölcsességet és erőt, mint egy még olyan fenséges, és művésziesen megépített császári várkastély?

 Te újból azt mondod magadban: mindenesetre! Bárminek is nevezzük azt az erőt, amely olyan világot, mint ez a Föld létrehívta mindazzal, ami rajta, fölötte és benne van, annak teremtő erejének és átható megismerésének a maga tökéletes öntudatában léteznie kell, és még most is szüntelenül kell, hogy létezzen, mert annak létezése nélkül az Ő műve is éppúgy, mint akármelyik emberé, mihamar tökéletes rommá kellene, hogy legyen.

 És ha ez a tökéletes teremtő erő bölcsességének legteljesebb tudatában egy ilyen nagyszerű művet képes volt létrehozni, akkor bizonyára nem kevésbé volt bölcs az ilyen világtesten egy látszólag kicsiny mű létrehozásában!

 Vagy láttad-e már életedben egyszer is, hogy az, ami önmagában holt és semmis, képes önmagán kívül valamit létrehívni?

 S te mondod: nem, ez elképzelhetetlen, sőt logikailag lehetetlen!

 Jól van, mondom Én neked; azt hiszed, hogy ahhoz kevesebb kell, a legkisebb férget létre, és életre hívni, mint egy egész Földet, Holdat, vagy csillagokat?

 Én mondom azt neked: ha a legegyszerűbb férgecskét képes volnál létrehozni, akkor ugyanúgy képes volnál egy egész Földet, Holdat, Napot, és egyéb csillagzatokat is létrehívni, mert még a leglényegtelenebb piciny férgecske, látható testi életgépezetének, organikus felépítése is annyira művészies, hogy arról még a leghalványabb fogalmat sem tudod alkotni magadnak; és ha ez a külső életgépezet, nem volna oly művésziesen, és bölcs módon berendezve, mi módon lehetne akkor abba egy piciny szubsztancionális lelket helyezni, s hogyan tudna az az életgépezet, további fejlődésére szolgálni?

 És ha Az, Aki azt a piciny férgecskét létrehívja, nem volna maga az összes erők és életek legtökéletesebb Ura, mi módon tudna egy ilyen gépnek, életet adni?

 És ha Ő maga nem volna minden erők és életek Ura, hanem feltétlenül Maga az örök élet, mi módon tudná azt a piciny férgecskét magát éltetni?”

  Az Úr: „S mióta csak a világon élsz, láttál-e valaha egy működő erőt? 

 Te erre azt feleled: Dehogy láttam! Az ember az erőket folyton látja, és érzi működni, de magukat az erőket látni még senki nem volt képes. Látjuk ugyan, hogy hatalmas viharok és orkánok óriási erőt fejtenek ki, de hogy ez az óriási erő miben áll, azt mi nem tudjuk. Bennünket, embereket is bizonyos erők bilincselnek ehhez a földhöz, mert különben minden akadály nélkül, akkor emelkedhetnénk fel a levegőbe, amikor akarunk, ez pedig nem fordulhat elő, amint azt a mindennapos tapasztalat tanítja. Ez az erő szüntelenül működik, de ember szeme még nem látta, hogy ez az erő, hogy néz ki, és mimódon működik.

 Továbbá azt kérdezem tőled, hogy láttad-e valaha azt a hordozót, aki a Nap fényét lehozza erre a Földre? Vagy láttad-e azt a köteléket, amely a világtesteket egymással úgy összeköti, hogy azok mindig egyforma távolságban kell, hogy forogjanak nagyobb világtesteik körül? Vagy láttad-e valaha azokat az erőket, amelyek a növényekben, és állatokban működnek, és mindenféle módon megnyilvánulnak?

 Lásd! Ezek előtted világi értelemben véve idegen dolgok, s mind olyan kérdések, amelyeket jogi bölcseleteid mellett, már régóta feltehettél volna saját magadnak, s talán sokkal okosabb feleletet kaphattál volna ezekre, mint bölcs és kritikus elmélkedéseidre!

Lásd! Még a legművésziesebb módon megkonstruált életgépezeteket sem lehet, örökké tartó időtartamra megteremteni, mégpedig több oknál fogva, mert az ilyen tartós materiális életgépezeteket megteremteni, azt jelentené a Teremtővel szemben, hogy önmagát végtelen sok részre kellene szétosztania, ami által fokról-fokra elgyengülne, végül minden további teremtésre képtelen lenne.

 De mivel Ő, egy életgépezetet, csak abból a célból teremt meg, hogy őséletének szikráját, a saját Istenhez hasonló szabadsága, és önállósága számára, megerősítse és megszilárdítsa, s azután életgépezetét levesse, s magát, a szeretet, és bölcsesség által, abban, tökéletesen egyesítse. S így az ősteremtő alapéletéből nemcsak, hogy semmi nem vész el, hanem úgy a Teremtő, mint teremtmény, ezáltal végtelen sokat nyer, de persze számodra most még ez érthetetlen!

 De, majd ha lelked, Isten igaz szelemében, újjá fog születni, világossá lesz előtted az is, hogy Isten szeretete, az Ő gyermekeinek Iránta való szeretete által, mi módon hatalmasodik egyre, és éppen úgy, az Isten szeretete az Ő gyermekeiben.

 Az Isten pedig öröktől fogva a legtisztább és legtökéletesebb szellem, s így nem akarhat egyebet, mint hogy teremtményei, a gondviselésének útjain, azzá legyenek, ami – Ő maga! Csak azzal a különbséggel, hogy ők, úgyszólván materiális létrehívásuk előtt sem voltak egyebek, mint a Teremtőnek, nagy gondolatai és eszméi - amelyeket időtlen idők óta, akaratának hatalma által, Önmagából – s mint különálló egyedeket kihelyezte, s azokat olyan burokkal látta el, amelyeken belül, egyre jobban és jobban kell, hogy szemléljék, és megismerjék önmagukat.

S önállóságuknak és szabadságuknak eszméjét, az őket szüntelenül átható Erőm által, csíráztatni engedjék!

 Barátom! Ha ez a csíra nem volna meg benned is, amelyről azonban, mint külső érzéki ember, mit sem tudsz ugyan, akkor ezekkel a szemrehányásokkal nem illethetted volna a Teremtőt, hogy csak egyszer élünk. Mert az elpusztíthatatlan, s benned élő életösztön, öntudatlanul hívott fel téged erre, Én pedig főképpen temiattad jöttem erre a vidékre, hogy szavakkal és tettekkel rámutassak, hogy milyen messze, és mögötte vagy az élet és világosság pillérjétől. S ezzel egyelőre elég legyen a szavakból, most pedig a saját érdekedben térjünk át a tényekre is.”

 Az Úr: „Te azt állítottad, hogy az olyan emberekkel, akik már egyszer meghaltak, beszélgetést folytatni nem lehet; ebben pedig nagyon tévedsz.

 Az olyan embereknek persze, mint amilyen te vagy, ez nem lehetséges, mert már kezdettől fogva, erre a világra nevelték a természetes látó erejüket, és fogalmaikat minden elképzelhető irányban megerősítették ugyan, de ezzel benső szellemi látásukat, teljesen a háttérbe helyezték. S ezzel a benső szellemi látással, körülbelül úgy vannak, mint az olyan ember, aki házát üvegablaktáblákkal látta ugyan el, ő maga pedig a házon kívül van, s egyszer csak a házban erős zajt hall. Erre az egyik ablakhoz akar menni, azon keresztül akar a ház belsejébe látni, de minden megerőltetése dacára, csaknem semmit sem tud felfedezni, mivel a Nap visszfénye ráesik az ablaktáblára, s megakadályozza őt benne. De a ház belsejéből hallott zaj okát, mégis meg akarja tudni, nem marad más hátra, mint a ház kapuját, s annak összes mellékajtait kinyitni, és bemenve utána néz, hogy mi volt a zaj oka; vagy pedig be kell törnie egy ablaktáblát, s ha egy nem elég, többet is, hogy annál eredményesebben kikémlelhesse, hogy a zajt, mi okozhatta.

 S ha az illető házigazda a hallott zaj pillanatában, nem a házon kívül lett volna, hanem a ház belsejében, akkor a hallott zaj okát hamarabb és könnyebben megtudhatta volna, de mivel a házon kívül volt, tehát abban a pillanatban, amikor a zaj megtörtént, nem lehetett jelen, hanem csak később. Így kénytelen volt háza belsejének minden zugát átkutatni, hogy végül megtaláljon egy összetört edényt, s abból volt kénytelen gyanítani, hogy a magasból való kimozdítása által esett a földre, miközben eltört és a lármát okozta. De ezt nem tudhatja teljes bizonyossággal, mert hiszen a törötten talált edény már előbb is eltörhetett; s így ez a feltevése ettől eltekintve sem bizonyosság csak gyanítás, vagy sejtés, és minden csak azért, mert a hallott zaj pillanatában, nem volt a ház belsejében, hanem azon kívül tartózkodott.

 És ezzel a példázattal fel akarom hívni figyelmedet, hogy egy olyan ember, akit csak külső értelemszerű műveltségben részesítettek, abból, ami a szellemben végbemegy semmit, vagy csak igen keveset, az bizonytalant hall és tud megérteni.

 A test, a lélek háza és benne a szellem, Istentől azért adatott, hogy a lelket, mindenben oktassa és felébressze benne mindazt, ami szellemi, és azzal érintkezésbe hozza.

 Ámde hogyan teheti meg ezt a szellem, ha a lélek, szabadakaratának teljes birtokában, többnyire a házon kívül van, s a világi fényben sütkérezik és üdíti fel magát? S az annyira megvakítja, hogy semmit sem lát, és semmit sem vesz észre abból, ami a házba végbemegy.

 S idővel, amikor valamit észrevesz, természetesen be akar menni a házába, hogy abban körülnézzen, és nagyon elbúsul miatta, s azt, itt-ott hibásnak találja, szeretné kijavítani és tartóssá tenni, s végül maga is egyesíti magát, benső és külső lakóházának anyagával.

 Ő keresi ugyan a szellemet a házban, amely őt, az általa olykor-olykor rendezett lárma által, akarta magához hívni a házba, de ezt a lármát, a nagy világi forgatagban, nem képes meghallani, s ha néha-néha egy-egy futó pillantást vet is házának belsejébe, abban csak keveset és semmi biztatót nem talál, majd ismét annak külső átvizsgálása után visszafordul, mert kint szívesebben tartózkodik, mint házának homályos helyiségeiben, amelyekben valami különös dolgot azért nem képes találni, mert a külső fény felé fordított látása közben megvakul és benső hallóképességét a világi forgatagok túlharsogták.

 De itt-ott akadnak gyermekekhez hasonló félénk lelkek, akik a világi fénytől és forgatagtól félnek; s ezek inkább a házban maradnak, s azzal töltik el idejüket, amit a házban találnak. S ha lárma történik, belülről kifelé, a külső fény által meg nem vakított ablaküvegen keresztül jól kiláthatnak, s megtudhatják, hogy a lármát mi okozhatta, és ami a házban történik, annak is sokkal előbb, és helyesebben jönnek tudomására, mint azok, akik a házon kívül vannak.

 S ugyanígy, a szellemi látó és hallóképesség is, mindenkor az ember bensejében van és sohasem kívül, az ő világi érzületeiben. Eszerint, ha egyik vagy másik lélekkel-akik eltávoztak- akarnál beszélni, vagy látni akarnád őket, azt csak benned lehet végrehajtani, de sohasem rajtad kívül.

 Tehát ha jobban otthon maradtál volna a házadban, akkor már régen ugyanazokat az élettapasztalatokat tetted volna, mint igen sokan, akik erről sokat beszéltek neked, de akiknek elbeszéléseit, könnyen hívő önámításnak nyilvánítottad, s ezáltal annál inkább tartózkodtál házadon kívül, és csak nagyon ritkán vetettél abba egy futó pillantást, ami mindenkor még jobban felbosszantott téged, mert külső világi értelmed világossága mellett, benső vakságod következtében, egyre rosszabbul vehetted ki, hogy életházad bensejében, mi van, ami által önmagadat büntetted meg, miután külső világi világosságod mellett, az örök halált, és örök nemlétet tartottad, az öntudatos létrehívott lények, legnagyobb jótéteményének.

 De Nekem, mint az élet igazi Urának meg van a hatalmam ahhoz, hogy téged bensődhöz visszavezesselek, s benső látásodat néhány pillanatra megerősítsem és azonnal meg fogsz győződni, hogyan is áll a dolog, a test halála után, a lélek továbbélésével.

 Mondd, a te korábbi időkből kit szeretnél látni, kivel szeretnél beszélni? S az abban a pillanatban el fog jönni, s kérdésedre feleletet ad, s te őt, annak fogod felismerni, aminek életének ideje alatt ismerted.”

 A városi főbíró pedig így szólt: „Engedd meg tehát, hogy atyámat láthassam, aki már 12 esztendővel ezelőtt meghalt, s akit nagyon sokáig gyászoltam, mert igen kedves és becsületes ember volt. Engedd meg tehát, hogy beszélhessek vele.”

Mondom Én a főbírónak: „Legyen tehát kívánságod szerint!” És íme, ugyanabban a pillanatban, a városi főbíró atyja, minden jelenlévő által látható módon a vendégszobában volt, s a fiú azonnal felismerte, s így szólt hozzá: „Tehát valóban tovább élsz még, tested halála után?”

 Mondja az atya: „Te most már hiszel, mert Annak hatalma által kényszeríttettem nálad megjelenni, s azért látsz most engem, mert Ő megnyitotta benső látásodat. Miért nem hittél a te még, élő anyádnak és három testvérednek, akik elköltözésem után nemsokára láttak engem, s beszéltek velem, és kiknek én néhány szóval elmondottam, hogy a halál után, a lélek élete, egészen más, mint ahogy az emberek rövid földi életük ideje alatt, akik a test levetése után, a lélek további életében nem hisznek, mert ezek azt a hitet, amelyben itt éltek a földön, a túlvilágon még sokáig magukkal hordozzák, s ott várják az örök megsemmisülést, amely azonban soha nem akar bekövetkezni.

 Tévhitük következtében, lusták és restek, hogy a túlvilági haladásuk érdekében, bármit is vállaljanak, s így a túlvilágon – amint már tapasztaltam – sokszor pár ezer évig is úgy élnek, hogy esztelen hitüktől, még a legfényesebb szellemek sem képesek őket eltántorítani. Arra törekedj tehát fiam, hogy ne ilyen tévhitben szakadj el a földtől.

 Erre mondja a városi főbíró: „Valóban atyám, te vagy az! Mert ugyanazokat a szavakat intézted hozzám, amelyeket anyámhoz és testvéreimhez szólottál, és amelyeket föl is jegyeztem magamnak, s mint szentséget őriztem meg, habár eddig csak kis hitem volt bennük. Én magam is szerettem volna veled beszélni, s szerettelek volna látni – de engem ez a szerencse nem ért.”

 Erre így szólt az atya: „De hogyan is történhetett volna meg? Mert valahányszor hozzád jöttem, sohasem voltál otthon, mert mindig a külső világban, s annak világosságában voltál elfoglalva, s ilyenkor nekünk, lehetetlen valaki előtt megjelennünk, s őt tanítanunk, mert mi jelenlegi létünkben, nem vagyunk egy más erő által létrehozott jelenség, hanem mi magunk vagyunk az erő, amely minden elemben, bensőleg működik – amit az érzéki ember láthat ugyan, de a működő erőt, mint a tulajdonképpeni létet magát, a külsőséges, hozzá hasonló világi ember, éppoly kevéssé szemlélhet, mint minden más, a materiális világban működő erő. Hacsak igaz létében, önmagába vissza nem tér, s ezáltal benső látását megnyitja, s a működő erők igaz létét érzékelni fogja; s azt a maga, igaz létében szemlélheti, s vele érintkezésbe is léphet!

 Erre a városi főbíró azt kérdezi atyjától: „Hol van az a hely, ahol tartózkodsz, és milyen az?

Mondja az atya: „A mi országunkban nincs olyan hely, amiről azt mondhatnánk: „Íme itt, vagy ott van, ilyen vagy olyan! Mert nálunk mindenki, maga az a hely, amelyet lakik, s annak a helynek a kinézése és mivolta, mindenben megfelel, az ember benső mivoltának.”

 A szellem: „Én most már földi számítás szerint, annyi idő óta vagyok ideát, amennyi alatt sok mindent lehet látni és tapasztalni. De még eddig semmi olyat nem láttam, ami egyezne azzal, amit ebben a világban a túlvilágról hittek, véltek és meséltek. Kerestem ott a Styx folyót és hajósát Charont, és a kettő közül egyiket sem találtam. Egy időben Tartarusi félelmet álltam ki a fúriáktól, vagy a kérlelhetetlen bíráktól, Minosztól, Aeakues Rhadamantustól, de senkit sem találtam ezek közül. Továbbá fel akartam keresni az Elíziumot, s egy nagy homoksivatagot jártam be széltében-hosszában, de az Elíziumot mégsem találtam meg. Szóval magamon kívül, semmit sem találtam, s rajtam kívül senkit, s csak azt a laza talajt, amelyen álltam.

 Körülbelül két esztendő múlva földi időszámítás szerint – amely idő alatt ezt a végtelen homoksivatagot minden irányban bejártam – meglehetős nagy távolságban felfedeztem valakit, aki ugyanabban az állapotban látszott lenni, amelyben én voltam, és gyors léptekkel felé siettem, s mihamar teljesen mellette voltam.

 S amikor teljesen hozzá értem, azt kérdeztem tőle: úgy látszik, te ugyanolyan helyzetben vagy, mint én, lábaink alatt semmi egyéb, csak végtelennek látszó homokfelület, s a fejünk felett inkább sötét, mint világosszürke köd, s az ember egyebet nem lát, mint önmagát, s a homokban lábának nyomait. Szél sem fúj, s vízről, vagy más tárgyról szó sincs. Földi számítás szerint, két éve tévelygek ebben a homoksivatagban, és semmit sem találok, amivel megelégíthetném éhségemet vagy szomjúságomat, olthatnám. Én tudom, hogy az időbelit már elhagytam, és hogy mint valóságos „szegény lélek” vándorlok össze-vissza ebben a sivatagban, amit valóban már a legnagyobb mértékben meguntam, minden igyekezetem az volt, hogy ebben az úgynevezett szellem- vagy lelki világban, mindazt felkeressem és feltaláljam, amit a földi világban félig-meddig hittem, de semmit sem találtam azokból.

 Két esztendő óta te vagy az első hozzám hasonló jelenség, de talán meg tudod mondani, hogy az ember mit tegyen, és mit kezdjen itt, hogy végül egy olyan helyre akadjon, amelyben félig-meddig létezhetne, mert a nagy keresésben itt ezen a széles homoksivatagon, már kifáradtam, s valóban nincs kedvem még több lépést tenni előre és hátra!

 Erre így szólt a hozzám hasonlónak látszó, s velem hasonló helyzetben lévő szellem: Kedves barátom! Számtalan sokan vannak ebben az országban úgy, mint te, akik azt, amit te keresel, már évszázadok óta keresik! Ha itt valamit találni akarsz, azt nem úgy kell tenned, mint a materiális világban tetted. Ahol az ember mindent csak önmagán kívül keres; aki itt ezt teszi, az semmit sem talál! Mert itt rajta kívül, nem létezik sem helység, sem vidék, még ha azt a végtelen űr, minden pontján keresi is!

 Tehát eszméiddel, törekvéseiddel és akarásoddal, vissza kell menned, önmagadba, és magadban kell keresned, gondolkoznod és formálni, kezdened; s akkor fogsz olyan helyet találni, amely gondolkodásodnak, akarásodnak és szeretetednek meg fog felelni! Tégy tehát úgy, mintha azt a homoksivatagot, s a szürke ködöt, magad fölött nem látnád, hanem szállj be a te kedélyvilágod képzeletkörébe, s nemsokára minden másképp fog alakulni előtted. Én most azért engedtem meg, hogy rám találj, hogy ezt kijelentsem neked.

 E szavak után az a valaki, hirtelen otthagyott a homoksivatagon; én megszívleltem szavait, s magamba szálltam, s élénken gondolkozni kezdtem, és képzeletemben kirajzoltam egy vidéket és egy helyet, és lám, mihamar fel is tűnt előttem az, amit képzeletemben magam elé rajzoltam.

 A hely, egy völgyben terült el, amelyet egy patak szelt át, jobbról, és balról rétek, fák, és bokrok voltak. Kissé távolabb egy helységet fedeztem fel, alacsony parasztházakkal, majd úgy éreztem, hogy közelebb kellene mennem, ehhez a helységhez; de erre azt gondoltam, ha elindulok, egyszerre mindent elveszítek, amit oly fáradtságosan megteremtettem.

 Ehelyett megkíséreltem, hogy közvetlen közelemben formáljak egy ilyen kunyhót, amelyben szívesen ellakok, s megtartom magamnak. Erre el is gondoltam azt, s a kunyhó már előttem is állt, körülvéve kerttel, tele gyümölcsfákkal, amellyel tökéletesen meg is voltam elégedve. Erre bementem a kunyhóba, hogy önmagamban meggyőződjek, hogy mi történik ezután.

 S amikor a kunyhóba léptem, az teljesen üres volt, amire még jobban önmagamba vonultam és gondolkozni kezdtem, s egyszerre csak mindenféle bútordarabok kezdtek a kunyhóban kialakulni, mint székek, padok, asztal, s egy nyugvó ágy is, éppen úgy, ahogy elgondoltam; s én tovább így gondolkoztam: az asztal már megvolna, de még nincs rajta kenyér, bor vagy egyéb eledelek!

 S amint élénken gondoltam ezekre, egyszer csak a kenyér, a bor is ott volt az asztalon, s ennél a látványnál nem sokáig késlekedtem, s mihamar a kenyér, s a bor után nyúltam, mert már nagyon éhes és szomjas voltam, és íme nemsokára teljesen megerősödve éreztem magam, gondolkodásom és képzeletem még sokkal élénkebb, és erőteljesebb lett.”

 

 A szellem: „Erre kiléptem kunyhómból, s mindent úgy találtam, mint azelőtt; mire azt gondoltam: mindez jó volna így, de mégis csak egyedül vagyok, hogyha legalább azt a barátomat is ide óhajthatnám, akivel az imént találkoztam, hogy köszönetet mondhatnék jó tanácsáért, s eközben míg ezt az óhajomat kigondoltam, az előbb említett hely felé pillantottam, és íme abból az irányból egyszerre csak több ember közeledett felém.

 Ezek mihamar közelembe értek, s közöttük azonnal felismertem azt a jó barátot, Jézust, aki az előbbi homoksivatagban, azt a jó tanácsot adta nekem, s aki most is így szólt hozzám: Most pedig serkentsd fel magadban a szeretet, a szánalom, a könyörületesség, és a segíteni akarás érzéseit, s nemsokára többen jönnek majd hozzád, akik még most ugyanabban a helyzetben vannak, amelyben eddig te is voltál, s oszd meg velük életkenyeredet, s életborodat, amire nemsokára boldogabb szomszédjaiddá lesznek, de akik semmit sem akarnak tőled elfogadni, azokat engedd akaratuk szerint továbbmenni, hogy felkeressenek más helyet maguknak; amire ők éppen úgy járnak, mint ahogy te kereséseid közben.

 Te azonban mostantól kezdve gyarapodj egyre a szeretetben, és irgalmasságban, s abban az élő vágyban, hogy a szegény vakokkal szemben, minél több jót cselekedj; azáltal te egyre gazdagabb és boldogabb leszel!

 Erre azok, akik magányomban felkerestek, ismét visszafordultak, én pedig – eddig még ismeretlen – barátom tanácsát újból megfogadtam és lásd, nemsokára egész tömeg szegény lélek jött hozzám, és én azt kérdeztem tőlük, hogy látnak-e, vagy hallanak-e maguk körül valamit? És ők így feleltek: még eddig semmit, mint lábaink alatt végtelen homoksivatagot és fölöttünk szürke ködöt. Én erre bementem kunyhómba, s kenyeret és bort hoztam nekik.

 S amikor azt mondottam nekik: itt van kenyér és bor, erősítsétek magatokat, közülük egyesek meg is látták a kenyeret és a bort, a többiek azonban nem vették észre, mert azon a véleményen voltak, hogy pajzán tréfát űzök velük, s ezek tovább is vonultak; de akik a kenyérből és borból vettek, nemsokára meglátták kunyhómat, s az egész szép tájat, s nálam maradtak, és oly módon adtam nekik oktatásokat, ahogy én magam kaptam, s nemsokára magányos kunyhómat egész sereg más és jól berendezett kunyhó vette körül, és így jutottam első helyemhez és első társaságomhoz, s mindaddig ott maradtam, míg felebaráti szeretetem által, benső látkörömet egyre jobban kiszélesítettem.

 A benső világomnak e kibővülése által, mihamar az egész vidék is kiszélesedett, majd élénkebb és szebb lett, én pedig egyre boldogabb és megvilágosodottabb; és a belső világosság minél jobban terjed bennem, s ha azon keresztül bármit is elképzeltem, az már előttem is volt.

 Ebben az állapotomban, az ebben a világban, a hátramaradottakra gondolni és velük közölni, hogy a test levetése után, a léleknek, megsemmisíthetetlen további élete következik.

 És lásd, nemsokára eljött anyád, és testvéreid hozzám, s én éppúgy értekezhettem velük, mint most veled. Ők hittek is szavaimnak, s azokat veled is közölték, amelyek azonban nálad nem találtak hitre, mert minden gondolatoddal, szereteteddel és akarásoddal, a merev és holt külső világba merültél el.

 Végül pedig még azt akarom megjegyezni, hogy annak a jó barátnak az arca, aki a pusztában az első jó tanácsot adta, nagyon hasonlít annak az Úrnak arcához, Jézushoz, aki mellett ülsz, és hogy első megpillantásakor, egy fényes gondolat keletkezett bennem, amely szerint, Ő ennek, s a mi világunknak Ura. Én most egyedül veled beszélek, de nem valamiféle más helyről, hanem onnan, ahol most lakom, s ebből következtetheted, hogyha ebben a világban, bárkivel is érintkezem, nincs szükségem helyemet elhagyni, mert ahol vagyok, s ahonnan Beszélek, az én környezetem is velem van.

 Egyébként még arra is felhívom a figyelmedet, hogy lelked belső világa szerint, te is még csupa homokon jársz és fölötted, azaz értelmedben, nincs egyéb sötétszürke ködnél.

 Ez a Föld pedig, és amit rajta és fölötte látsz, szintén egy legmagasabb rendű szellemi lény által teremtett hely – éppen olyanformán, mint kicsiny mértékben, az a kis hely, amit én teremtettem.

 Ennek a nagy szellemnek szeretete, fényes bölcsességű világos gondolatai, mindenható akarata és nagy könyörületessége, azok az őselemek, amelyekből ilyen csodálatos helyeket létrehoz, s azokat fenntartja, amíg Ő akarja; ebben a világban, vagyis a földön- nem látsz egyebet, mint olyan helyet, amely a nagy szellem által meghatározott rendben jött létre, de lelked számára csak addig látható, addig jelent valamit, amíg lelkedet anyag, - tested burkolja.

 És ha ez a burok, a tested, elvétetik tőled, - vagyis meghalsz, abban a pillanatban, a szilárd talajt elveszted lábad alól, nincs körülötted semmi, nincs határozott világosság, se benned, kivéve, ha bensődben megtaláltad, az ebbe a világba,- a földön- vezető utat, mert ebben az esetben, helyzeted a túlvilágon már egészen más. Mert akkor minden, a te külön világod, s amire szükséged van, már veled együtt átjön ide, s nincs szükséged itt a túlvilágon egyik barátodtól megtudni, hogy mi módon juthatsz a túlvilágon, lakóhelyhez és társasághoz. Ezt jól jegyezd meg fiam!”

 Ekkor a fiú atyjának még mondani akart valamit, de ő elmenetele közben így szólt: „Egyéb kérdésekben, amelyeket tudni akarsz, fordulj a szívedben ahhoz, Aki melletted van, - Jézushoz, mert Előtte minden dolog ismeretes, akár ehhez a világhoz, akár a mi világunkhoz tartozik!” E szavak után a szellem eltűnt.

  Erre Én így szóltam a városi főbíróhoz: „Az atyád szelleme volt-e ez, vagy sem?” – Mondja a főbíró: „Nagy Uram és Mesterem! Olyan bizonyos, hogy ő volt, mint amilyen bizonyos, hogy földi fia vagyok, s így nem lehetett képzeletemnek fantomja, mert egy fantom, nem beszélhetett volna ilyen bölcsen hozzám, s nem tudna arról, ami földünk alatt van, s most már tökéletesen hiszek, a test levetése után, a lélek elpusztíthatatlan további életében.

 Csak egyet találok különösnek, s ez abban áll, hogy atyám mióta odaát van, még nem találkozott sem a pogányok gonosz szellemeivel, még kevésbé a zsidók valamelyik ördögével! Arról pedig mindenütt szó esik, hogy a túlvilágon a gonoszok is tovább léteznek, és kiolthatatlan bosszúvágyukban, mindig gonoszat cselekszenek. Milyen lehet tehát ezeknek a gonosz szellemeknek lakhelye? És miért nem láthatott az én atyám, ezek közül egyet sem?”

 Mondom Én: Sose törődj te ezzel! A gonosz szellemek, amelyeket ördögöknek neveztek, végül magukba szállnak, de ezek nem találnak egyebet, mint csak gonoszságot, ami a tulajdonképpeni szeretetüket képezi; ezekből teremtik meg lakóhelyeiket, amelyek benső énükhöz, a legtökéletesebb hasonlatosságban vannak. Gonoszságuk arányában lassan-lassan bizonyos külön egyesületekben csoportosulnak, és minden törekvésük az, hogy mindenkinek ártalmára legyenek. S ha ezen a Földön az emberek között hozzájuk hasonló lényekre találnak, mihamar megtalálják az utat arra, hogy ugyanolyan módon közeledjenek hozzá, mint ahogy atyád közeledett hozzád, azután először a testét veszik birtokukba, s megtöltik azt mindazzal, amit csak rossznak és gonosznak nevezhetünk.

 Kezdetben csak igen óvatosan lépnek fel, s arra törekszenek, hogy a lelket, a testiséghez vonzzák és ha ez megtörtént, akkor a lélek már, el is veszett minden igaz, tiszta, jó és nemes dolog számára; és éppen azért jöttem Magam Testben erre a Földre, hogy ennek a garázdálkodásnak mindazok számára végét vessem, akik Bennem hisznek, s akik az Én tanításaim szerint fognak élni és cselekedni, mert lásd, egyedül Én vagyok az Úr, úgy ebben a világban, - a földön, mindenek felett, mint a szellemvilágban is, mindenek felett; s hidd ezt és élni fogsz!

 Erre a városi főbíró köszönetet mondott tanításomért, de mint fontoskodó kritikus, beszéde végén ezt a kérdést tette fel: „De Uram és Mesterem, hogyan nézhetted eddig ezt a garázdálkodást anélkül, hogy annak már régen véget ne vetettél volna?”

 Mondom Én: „Azt, amit kívánsz, még mindig megtettem, és soha még ember, el nem veszett, ha csak valamennyire is jó volt; de arra, ami most történik, az emberiség ezen a Földön, még nem volt érett, s még jelenleg is távol van attól, hogy kellőmódon érett lenne.

 Ámde Én megkönyörültem ebben a világban, azon a néhány jó emberen, s a túlvilágon ezek számára külön, országot fogok alapítani, amelyben ezek mindörökké Velem lesznek és Velem fognak uralkodni.

 Úgy, mint a te atyád, már igen sok jobb zsidó és pogány, mellettem van a nagy túlvilágon; de majd ha rövid idő múlva visszatérek, örök őslétembe, mindezeknek a jobb zsidóknak és pogányoknak, megmutatom a túlvilágon, a tökéletes örök élethez vezető igaz utat.

 A gonoszoknak pedig mindvégig szabadságában áll és módjában lesz, vagy megjavulni és a világosság útjára lépni, vagy gonoszságában megmaradni, hogy az mindvégig és mindörökké gyötörje, mert amit saját maguk akarnak, abban nem érheti őket igazságtalanság.

 S így a túlvilágon, a jól jutalma, jó lesz, de a gonoszoké, rossz és mindenki testének levetése után, utolsó napját fogja megérni, s mindegyiket Én fogom feltámasztani, s a jutalmat önmagából Én fogom megadni neki aszerint, hogy milyen volt, jó-e, vagy gonosz.

 És ezzel feltett kérdésedre a kelleténél is jobb választ kaptál, de ha ezt még mélyebben akarnám megmagyarázni, mégsem értenéd meg; mert ti még mindnyájan lelketek gyermekkorát élitek, s a szilárd férfias eledeleket még nem bírnátok elviselni. Ennél fogva még tejjel kell benneteket táplálni, s ha ezektől, az eledelektől kellőképpen megerősödtetek, akkor lesztek képesek erőteljesebb mennyei eledeleket is megemészteni.”

 A leghelyesebb az egy, és egyedüli egy igaz Istent megismerni, Őt mindenek fölött 

Forrás: János Nagyevangéliuma 10. könyv