BETILTOTT INTERJÚ EDGAR CAYCE-VEL A TÚLVILÁGRÓL AMIT MINDEN IDŐSNEK HALL...

Klikk a videóra:

Betiltott interjú Edgar Cayce a túlvilágról

Kevés téma vált ki annyi kíváncsiságot, mint az, ami a halál után történik. Azok számára, akik évtizedek óta élnek, látták barátaikat távozni, és kezdték érezni, hogy testük lassul, ez a kérdés közelebb kerül, szinte meghitté válik. Edgar Cayce, aki az alvóprófétaként ismert, és aki a lélek titkait tárta fel, lenyűgöző feljegyzéseket hagyott hátra arról, amit állítása szerint a másik oldalon látott.

Egy ritka felvételen, amely évekig feledésbe merült, nyugodtan beszél arról, mit tapasztal az emberi tudat, amikor leválik a testről. Ez a tartalom, amely olyan sokáig távol maradt a nyilvánosságtól, nemrégiben került átírásra tudósok által. Közvetlen, egyenes, és meglepően világos.

Szerinte a halál nem vég, hanem egy tudatos átmenet. Ráadásul tiszta értelem mellénk meg. Azok számára, akik félnek az eltávozás pillanatától, ezek a kinyilatkoztatások nem csak válaszokat, hanem egy nehezen megmagyarázható békét is nyújtanak.

Egy olyan békét, amit csak azok érthetnek meg igazán, akik közelednek ehhez az átkeléshez. Kész szavai nem megrázásra szolgáltak, hanem útmutatásként. Úgy hitte, hogy a halálfélelem a tudatlanságból fakad, és ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az, hogy tudjuk, mi vár ránk, teljesen megváltoztathatja, hogyan éljük utolsó éveinket.

Az interjú ezen helyreállított részleteiben részletesen leírja, mi történik az átkelés utáni első pillanatokban. Szerinte a lélek gyengéden válik el a testtől, mint amikor mély alvásból ébredünk. Nincs fájdalom, nincs zavar, csak az élő mivoltom tudatos érzékelése, de egy másik síkon.

Sok idős ember, aki hallotta ezt a beszámolót, azonnali megkönnyebbülést érzett. Néha egy egyszerű információ éveken át tartó csendes kételyt csendesíthet le.

Kéysz nézete szerint minden lélek átél egyfajta élethosz vizsgálatot, de nem a hagyományos értelemben vett ítéletként. Úgy írja le, mintha a tudatosság másodpercek alatt utazna végig az összes fontos pillanaton, nem büntetésként, hanem megértésként. Az általunk okozott fájdalom és a nyújtott szeretet tiszta érzésekként tér vissza mentségek vagy álarcok nélkül.

Ezt a folyamatot nem egy felsőbb lény kényszerítené, hanem a lélek maga vezérelné, ami a saját útját kívánja megérteni. Ez az elképzelés szembe megy az évszázadok óta sok vallás által ráerőltetett örök büntetéstől való félelemmel. Kész szerint nincs rögzített mennyország vagy pokol.

A cselekedeteink, érzéseink és szándékaink által létrehozott tudatállapotok vannak, és ez mindent megváltoztat. Megváltoztatja, hogyan nézünk a hibáinkra, és különösen, hogyan választjuk meg a következő lépéseinket, amíg még itt vagyunk. Amikor ezekről az élményekről számolt be, Kész nem tett ígéretet egy abszolút paradicsomról, sem nem fenyegetett büntetéssel.

Egyszerűen csak megosztotta, amit azt állította, hogy transzállapotai során látott. Az egyik legmeghatóbb leírás az újra találkozásé. Azt állította, hogy a testtől való leválasztás után sok lelket szívesen fogadnak, az előre elhunytak.

A találkozás csendes, de mélyen érzelmes. Azonosításérzés útján, nem pedig fizikai megjelenésen keresztül történik. Szülők, testvérek, barátok, sőt, egykori szerelmek is megjelennek, hogy üdvözöljenek, mintha mindig is várakoztak volna.

Kész szerint ez segít a léleknek, hogy ne vesszen el ebben az új térben. Sok idős ember számára, akik körülszinte mindenkit elvesztettek, ez a kép különösen erőteljes. Az az elképzelés, hogy senki sem távozik egyedül, hogy egy ölelés vár ránk a túloldalon, teljesen átalakítja a végsőtől való félelmet egy új várakozássá.

Az interjú másik erős pontja a spirituális síkon való időmagyarázata. Kejsz arról számolt be, hogy a másik oldalon az idő nem követi ugyanazt a logikát, mint itt. Egy másodperc örökké valóságnak tűnhet, ugyanakkor évek is eltelhetnek egy szempillantás alatt.

Mert a lélek szándék alapján mozog, nem pedig az óra által. Az idő ilyetén hiánya, ahogyan azt ismerjük, segít megérteni, miért tűnnek olyan közelinek egyes spirituális jelenlétek, még évtizedekkel azután is, hogy valaki elhunyt. Azt mondta, hogy a lélek tovább tanul, fejlődik és még segíti is azokat, akik itt maradnak.

Gyakran, amikor egy elhunyt kedvesünkre gondolunk és hirtelen meleget érzünk a mellkasunkban, lehet, hogy nem csupán vágyakozás. Lehet, hogy maga az ő jelenlétük finom és diszkrét próbál megvigasztalni. Azok számára, akik útjuk végén vannak, ennek a tudata egy nehezen leírható, de könnyen érezhető reményt adhat.

Kejsz foglalkozott a belső felkészülés fontosságával is. Nem a hagyományos, vallásos értelemben, hanem a béke, a hála és a tudatosság ápolásában. Számára a lélek magával viszi mindazt, amit átélt.

Nem azt, amit felhalmozott. Nem címeket vagy vagyont, hanem amit érzett és amit másokkal érzékeltetett. Ragaszkodott hozzá, hogy az átlépés pillanata ne a természet véletlenje legyen, hanem egy méltóság teljes, tudatos fény zárása.

Ezért ajánlotta mindenkinek, hogy idős korában őszintén és nyugodtan tekintsem vissza az életére. Kérjem bocsánatot, bocsásson meg, mondjon köszönetet, hogy megszabaduljon attól, ami súlyát növeli. Nem azért, hogy kielégítsen egy mennyei bírót, hanem hogy könnyítse a saját lelkén.

Mert szerintem mindent, amit itt nem oldunk meg, magunkkal viszünk. És a spirituális világban ez a súly nem tűnik el, csupán világosabbá válik. Azok, akik ezt korán megértik, könnyebben távoznak.

És akik így távoznak, jobban kezdik meg új útjukat. Egy kíváncsi részlet ebből az interjúból, amikor azokról beszél, akik tagadják bármilyen élet lehetőségét a halál után. Kejsz szerint ezek a lelkek, amikor szembesülnek az új valósággal, egy ideig zavartnak érezhetik magukat.

Nem szenvednek, de tovább tart, amíg felismerik, hogy már nincsenek bekötve a fizikai testbe. Azt mondta, hogy ezekben az esetekben a spirituális vezetők és közeli családtagok finoman segítik a lelket tájékozódni. Ez azt mutatja, hogy nem hit kérdése, hanem belső valóságé.

A hit vagy annak hiánya nem változtat a folyamaton, de megváltoztathatja annak megtapasztalását. És ezért bátorított a kejsz, hogy természetesen beszéljünk erről a témáról, különösen az idősekkel. Mert számára az átmenet megértése egy útja annak, hogy jobban éljük a jelent.

Kevesebb félelem, kevesebb ellenállás, több világosság. Véleménye szerint minél érettebb a lélek, annál egyszerűbb az áthaladás. És ez az érettség az élet elfogadásából származik úgy, ahogy van.

Egy másik gyakran említett aspektusa a kötelékek folytonossága volt. Elutasította azt az elképzelést, hogy a halál mindent megszakít. Beszámolói szerint az igazi szeretet tartós hidakat teremt a síkok között.

Ez nem jelenti azt, hogy az elhunyt személy itt rekedne, hanem hogy kapcsolatba léphet, amikor hangolódás van. Egy őszinte gondolat, egy csendes ima, egy erős emlék mind csatorna lehet a kapcsolathoz. Kejsz olyan esetekről számolt be, amikor a szellemek vigasztalni jöttek az itt maradókhoz, intuíciókat nyújtottak, vagy egyszerűen csak érződtek.

Az idősek számára, akik bűntudatot, megbánást vagy mély vágyakozást hordoznak, ez a pont elengedhetetlen. Mert megmutatja, hogy még mindig lehetséges a szeretet kifejezése, a bocsánatkérés, vagy egyszerűen csak a köszönet mondása még a halál után is. Ez négy békét hoz.

És megváltoztatja azt is, hogyan látjuk hátra levő napjainkat. A végvárása helyett elkezdjük élni a pillanatokat több igazsággal, több jelenléttel és több jelentéssel. Kejsz azt is egyértelművé tette, hogy senki sincs elhagyva.

Még azok is, akik keményen éltek, hibáztak vagy eltértek a jótól, üdvözölve vannak. Szerinte a lelket nem emberi szabályok alapján ítélik meg, hanem teljes egészében értik meg. Minden fájdalmat, minden választást, minden megbánást együttérzéssel elemeznek.

Úgy vélte, hogy a hibázás a spirituális tanulás része. Ezért mondta, hogy a lelket arra vezetik, hogy áttekintse útját, és maga döntse el, mit kell kiigazítania a jövőbeli tapasztalatok során. Kejsz számára a reinkarnáció fogalma nem büntetés volt, hanem második esély, vagy amennyiszer csak szükséges.

És az idősebbek számára, akik úgy érzik, hogy nincs már idő a változásra, ez az üzenet balzsam. Mert megmutatja, hogy a lélek nincs a test idejéhez kötve. Folytatódik, tanul, fejlődik.

És még az utolsó lélegzet után is van egy út. Egy növekedés, tisztaság és új kezdetek útja. Kejsz egyszerűen, de mélyen írta le ezeket az új kezdeteket.

Azt mondta, hogy az átmenet után a lélek egy tanulási síkon tölt időt, ahol átnézi a választásait, megérti cselekedeteinek hatásait, és felkészül a következő lépésekre. Ebben a folyamatban nincs rohanás, sem kényszer. A lélek a saját tempójában halad.

Néhányan hosszabb ideig maradnak ebben a reflexió állapotban, míg mások gyorsabban haladnak előre. Kejsz ezt egy szellemi iskolához hasonlította, ahol mindenki a saját ciklusát követi. Sok idős ember számára, akik hozzászoktak a kötelességekkel, határidőkkel és félelmekkel teli élethez, ez az ötlet megkönnyebbülést nyújt.

Tudva, hogy van idő, hogy senkit sem kényszerítenek, hogy minden tisztelettel és célral folytatódik, megnyugtató és bátorító is. Arra ösztönöz bennünket, hogy használjuk ki a fennmaradó napokat ezen tudatosság ápolására, befelé tekintésre, hogy megkezdjük ezt a tanulást, míg itt vagyunk. Végülis Kejsz szerint minél tudatosabbak vagyunk most, annál simább lesz az átkelés.

Egy másik pont, amit hangsúlyozott, a kis cselekedetek fontossága volt. Kejsz azt mondta, hogy az egyszerű gesztusoknak, mint a bocsánatkérés, egy kedves tett, egy őszinte szó, nagy súlya van a lélek útján. Azt állította, hogy sokan azt hiszik, hogy ami számít azok a nagy művek vagy vallási szertartások, de valójában az számít a legjobban, hogy mi van minden cselekedet mögött.

A lélek az érzéseket jegyzi, nem a látszatot. Ez a tanítás hatalmas értéket jelent azok számára, akik már a végső években vannak. Mert megmutatja, hogy soha nem késő tenni valamit, ami igazán számít.

Nem kell sok. Néha egy telefonhívás, egy ölelés, egy jegyzet megoldhat egy egész életfejezetet. És Kejsz azt mondta, hogy ezek a megoldások nem halnak meg a testtel.

Utaznak a lélekkel, csökkentve annak súlyát és megvilágítva tudatát. Minden igaz gesztus, bár kicsi is, képes átalakítani a túlvilágot. Az interjú sok pillanatában Kejsz világossá tette, hogy az élet a halál után nem a hit kérdése, hanem a tapasztalaté.

Azt mondta, hogy ahogy nem kell hinnünk a szélben, hogy érezzük azt, úgy nem kell mindent megértenünk ahhoz, hogy átmenjünk az átmeneten. Ami a különbséget teszi azaz, hogy hogyan élünk most. És ezért szerinte a derű, az őszinteség és a szeretet ápolása valós módon készít fel minket.

Nem kínált varázsformulákat és nem garantált fájdalommentes utat. Egyszerűen elmondta, amit látott, egy utazást, amely új lehetőségekkel folytatódik. Azoknak az időseknek, akik úgy érzik, hogy az idő egyre gyorsabban múlik, ez a látomás lehet egy meghívás.

Meghívás arra, hogy megálljanak, lélegezzenek, elmélkedjenek. Hogy elengedjék a félelmet és átkarolják a gondolatot, hogy a lélek folytatódik. És hogy minden igazsággal hozott döntés hidat épít arra, ami utána következik.

Nem mint vég, hanem mint a következő fejezet. Az interjú során Case megemlítette, hogy ahogyan a halált szembesítjük, az tükrözi, hogyan szembesítjük az életet. Azok az emberek, akik keményen éltek, gyakran félik a távozás idejét, míg azok, akik megtanultak megbocsátani, nevetni a saját hibáikon és értékelni az egyszerűséget, általában nagyobb nyugalommal néznek szembe ezzel a pillanattal.

Azt mondta, nem a vallásról van szó, hanem a tudatosságról. A lélek, amikor elhagyja a testet, azt viszi magával, amit belülépített. És ezért olyan fontos gondoskodni a belső világról.

Senki sem mehet vissza az időben, hogy megváltoztassa a múltat, de mindenki megváltoztathatja, hogyan viszonyul hozzá most. Az aranyéveikben levők számára ez az üzenet erőteljes. Megmutatja, hogy még mindig van idő rendbe tenni azt, ami rendezetlen maradt, kibékülni azzal, ami fájt, és értelmet találni még a legnehezebb tapasztalatokban is.

Mert minden, ami szeretettel van megértve, fénynyé alakul a lélek útján. Keyes gyakran beszélt a kötődés és a szeretet közötti különbségről is. Kifejtette, hogy a kötődés köt, de a szeretet felszabadít.

És hogy gyakran azáltal, hogy túlságosan kötődünk azokhoz, akik már elmentek, vagy a múlt tárgyaihoz akadályokat teremtünk, amelyek gátolják saját spirituális fejlődésünket. Szerinte valakit tisztelni nem az, ha csapdába ejtjük őket a hiány fájdalmában, hanem az, ha hálával emlékezünk, tovább lépünk, és tovább élünk jelentéssel. Az idősek számára, akik partnereket, gyermekeket vagy testvéreket veszítettek el, ez a megkülönböztetés elengedhetetlen, mert segít átalakítani a gyászt szerető jelenlétté.

Keyes azt javasolta, hogy minden jó emlék legyen, mint egy meggyújtott gyertya, ne pedig mint egy horgony, és hogy azzal, hogy elengedjük azt, ami már nem tartozik a jelenhez, teret nyitunk a könnyebb, igazabb kapcsolódásnak azokkal, akik már elmentek. Nem mint valaki, aki kapaszkodik, hanem mint valaki, aki éretten szeret, bízva abban, hogy a kötelék megmarad még a fizikai jelenlét nélkül is. Az interjú legmegindítóbb pontjai között van, amit Keyes mondott minden lélek küldetéséről.

Úgy hitte, hogy senki nem jön a világra véletlenül. Minden élet, legyen az bármilyen egyszerű vagy szenvedő célja van. Néha ez a cél nem tűnik nagyszerűnek a világ szemében, de átalakító azok számára, akik megélik.

Egy nagyapa, aki bölcsességet ad át. Egy nő, aki szeretettel nevel gyerekeket. Egy férfi, aki becsülettel dolgozik.

Mind alapvető szerepeket töltenek be. Keyes azt mondta, hogy halál után a lélek tisztábban megérti ezt a célt. És amikor ráeszmél, hogy teljesítette, amit kellett, békét érez.

Az idősek számára, akik gyakran töprengenek azon, vajon eleget tettek-e, ez a felfedezés vigaszt hozhat. Nem mindennek kell nagyszerűnek lennie. A lényeg az igazsággal élni.

És még ha a küldetés nem is tisztázódott még, az folytatódik az utolsó napig. Minden gesztus számít. Minden gondolat formálja a lélek sorsát.

Keyes azt is megjegyezte, hogy a haláltól való félelem gyakran az ismeretlenből fakad. Összehasonlította az élményt egy ajtó átlépésével, amely mindig előttünk volt, de kerültük a kinyitását. Amikor végül átmegyünk rajta, rájövünk, hogy a túloldalon lévő tér nem sötét vagy magányos, hanem csendes és tele van értelemmel.

Keyes azt mondta, hogy amikor a lélek elhagyja a testet, egy mély felismerés pillanatán megy keresztül. Egy pillanat, amelyben minden értelmet nyert. A hibák, a sikerek, a találkozások és a nézeteltérések illeszkednek egymáshoz, mint egy nagyobb puzzle darabjai.

Sok idősebb számára, akik a múlt döntésein töprengenek, ez a kép erőteljes. Az, hogy tudjuk, egy nap minden világos lesz, hogy egyetlen fájdalom sem volt hiába való, egyfajta vigaszt nyújt, amit kevés beszéd tud kínálni. Talán ezért is ragaszkodott ennyire Keyes.

Az élet vége nem büntetés vagy veszteség. Csak a következő lépés valami olyas valaminek, ami mindig is folyamatban volt. Egy másik részlet, ami kiemelkedik, az, ahogyan Keyes leírta a lélek könnyedségét a test elhagyásakor.

Azt mondta, hogy a fizikai súly olyan természetesen tűnik el, hogy gyakran a szellem csak akkor veszi észre, hogy levált, amikor megpróbál kapcsolatba lépni a környezettel és észreveszi, hogy már nem látják vagy hallják. Ez a beszámoló, amelyet sok más is megismételt, aki halál közeli élményben volt, egy fontos pontra világít rá. A halál nem hirtelen megszakítás, hanem sima átmenet, mint elaludni egy helyen és felébredni egy másikban.

Az idősebb közönség számára az ilyen típusú magyarázat segít csökkenteni a félelmet, mivel a szenvedés képeit egy folyamatosság víziójával helyettesíti. És ami ennél is több, megerősíti azt az elképzelést, hogy minden, amit megéltek, továbbra is része a létezésnek. Kejsz nem ígért csodákat, de egyszerű logikát kínált.

Ha az élet tanulás, a halál nem lehet a vég. Ennek a folyamatnak a folytatásának kell lennie. Egy interjú utolsó részletében Kejszet megkérdezték, mit tenne, ha tudná, hogy csak egy napja van hátra az életéből.

A válasza közvetlen volt. Hálát adna. Hálát adna a lehetőségért, hogy élhetett, tanulhatott és megoszthatta tapasztalatait.

Hozzátette, hogy a hála a legerősebb érzés, amit a lélek hordozhat. Ez az egyszerű és dísztelen kijelentés sokat elárul arról, amit úgy hitt, hogy a jó távozás titka. Nem a halál elkerülése, sem a megkerülhetetlen elhalasztásának próbálkozása, hanem az, hogy tudatosan és méltósággal készüljünk.

Az idősek számára, akik követik ezt a tartalmat, talán ez a legnagyobb tanítás. Még ha a hátra lévő napok kevesek is, értékük van. Még mindig lehetséges megbocsátani, ölelni, mosolyogni, megérteni.

És ez mindent megváltoztat. Mert a hála érzésével élni nemcsak a jelent alakítja át, hanem azt is, ami ezután következik. A hálát adó lélek könnyebben távozik, és aki könnyedén távozik, világosabb utakat talál.

Keyes szerint nem volt szükséges elhinni mindent, amit mondott. Ő maga hangsúlyozta, hogy látomásait nyitott szívvel, de egyben megkülönböztetéssel kell elemezni. A legfontosabb az volt számára, hogy mindenki megtalálja saját megértését arról, mit jelent a testtől függetlenül létezni.

Olvasásra, meditációra, magányos elmélkedésre bátorított. Azt mondta, hogy minél bensőségesebb a kapcsolatunk a belső csenddel, annál könnyebb lesz megérteni a lélek titkait. Ez a javaslat egyszerűnek tűnhet, de óriási hatással bír, különösen azok számára, akik inkább visszavonulásos fázisban élnek.

Sok idős ember számára a csend a mindennapok része. És ha jól használt, ez a csend átalakulhat térté a bennünk lévő legmélyebb dolgokkal való találkozásra. Kejszt nem hirdetett abszolút igazságokat, kulcsokat kínált.

És a legerősebb ezek közül az volt, hogy aki megtanul békében lenni saját csendjével, az határozottan halad tovább a felé, ami ez után jön. Élete utolsó éveiben Kejszt soha nem hátrált meg a kinyilatkoztatásaitól. Még ha néhányan kritizálták is kitartott küldetésében, hogy átadja, amit hasznosnak tartott a lelkek fejlődéséhez.

Azt mondta, hogy az igazság, amikor megérkezik, nem igényel védelmet, egyszerűen csak létezik. Ezért nem tartott szenvedélyes beszédeket, és nem próbált meggyőzni senkit. Csak azt mondta el, amit látott alázattal és tisztelettel.

Ma, oly sok évtizeddel később, szavai még mindig visszhangzanak, különösen azok között, akik már érzik a búcsú közeledtét. Nem azért, mert végleges válaszokat hoznak, hanem mert teret nyitnak egy új módja annak, hogy szembenézzünk a véggel. Azok számára, akik sokat éltek, látták a világváltozását annyiszor, vesztették és nyerték el, kötöttek és oldottak csomókat, talán mindössze ennyit akarnak a végén, egy kis igazságot tisztelettel elmondva.

És ezt kínálta Keyes, nem ígéreteket, hanem perspektívákat. Nem dogmákat, hanem lehetséges utakat. Az interjú lezárásakor, amely oly sokáig feledésbe merült, Keyes kijelentette, hogy semmi sem felszabadítóbb annál, mint megérteni, hogy a lélek örök.

Ez a kifejezés, nyugodtan elmondva, még mindig rezonál azok körében, akik vigaszt keresnek az elkerülhetetlenség szembesülése idején. Nem akarta, hogy az emberek örömmel nézzenek a halára, hanem megértéssel, kevesebb félelemmel, több elfogadással. Azoknak az időseknek, akik egy egész élet súlyát hordozzák, talán ez az utolsó lecke.

Nem szükséges, hogy minden kérdésre meglegyen a válasz. Elég, ha békében vagyunk a kérdésekkel, és bízunk benne, hogy az út nem ér véget itt. Minden új nappal a lélek készül, tanul és erősödik.

És amikor eljön a távozás ideje, nem megy el egyedül, és nem megy el elveszetten. Tovább halad mindazzal támogatva, amit szeretettel építettek. Ha úgy érzed, hogy ez az üzenet valamilyen módon megérintett téged, fontold meg, hogy megoszd valakivel, akinek szüksége lehet elve.

És ha szeretnéd, iratkozz fel, hogy tovább követhesd a tartalmat, amely tiszteletben tartja az utadat. Van valami mélyen emberi abban a vágyban, hogy megértsük, hová tartunk, miután minden itt véget ér. És talán ezért is hatnak kész szavai generációkon át.

Nem kínált készen kapott mennyországot, sem nem írt le örökké tartó büntetéseket. Csak a folyamatosságról beszélt, ahol minden lélek tovább fejlődik, tanul és újra találkozik azokkal, akiket szeretett. Ez önmagában elég ahhoz, hogy megváltoztassa az élethez való viszonyunkat.

Azok számára, akik közelednek a véghez, ez a megértés nyugalmat hozhat. És azok számára, akiknek még van idejük, ez meghívást jelenthet a változásra, hogy őszintébben több szeretettel, több figyelemmel éljenek. Mert végülis ez az, amit magunkkal viszünk.

Kejsz emlékeztet minket, hogy az élet vége nem kell, hogy a kín pillanata legyen, hanem értelmet hordozó átmenet. És senkinek sem kell ezt egyedül megélnie. Mindig van egy jelenlét, egy emlék, egy szeretet, amely vár ránk a másik oldalon, ugyanolyan finomsággal, ahogy elköszönünk innen.

Akik már érezték egy szeretett személy jelenlétét, még azok után is, hogy eltávoztak, tudják, hogy van valami azon túl, amit a szem lát. Kejsz csak azt erősítette meg, amit sokan már megsejtettek. A lelkek közötti kötelék nem oldódik fel a halállal.

Átalakul. Megerősödik a vágyakozáson keresztül. Megvilágosodik a hála által.

Az idősek felhalmozott bölcsességükben ezt jobban értik bárki másnál, mert már megélték az eltávozásokat, búcsukat és csendeket, melyeket csak az idő fordít le. Kejsz beszéde nem üres vigasztalásként szolgál, hanem híd a ráció és a remény között. Nem romantizálta a halált, de nem is félt tőle.

Természetes részének látta a létezés ciklusának, és látomásainak megosztásával valami értékeset hagyott hátra. A lehetőséget, hogy a végre kevesebb félelemmel és több tisztelettel tekintsünk. Minden egyes szava, mintha arra emlékeztetne, hogy a halál nem eltűnés.

Csak folytatás. És méltósággal folytatni az, amit mindannyian megérdemlünk. Ha ez a videó elgondolkodtatást, békét vagy akár kíváncsiságot hozott, fontolja meg, hogy megosztja kommentben saját tapasztalatát vagy meglátását a témával kapcsolatban.

Története másokat is inspirálhat. És ha úgy érzi, hogy ez a típusú tartalom rezonál az ön útjával, iratkozzon fel a csatornára, hogy továbbra is olyan videókat kapjon, amelyek a lélekkel a számára megérdemelt gondossággal foglalkoznak. Kejsz üzenete világos.

A halál nem szakadék, hanem híd. És mindannyiunknak át kell kelnie ezen a hídon a megfelelő időben, a saját módján, magunkkal vive mindazt, amit szeretetben éltünk meg. Kívánom, hogy könnyedséggel járjon.

És legyen képes, amikor elérkezik az idő, felismerni a csendben az ölelést, amely vár önre. Mert Kejsz szerint senki sem távozik egyedül, senki sem vész el. És az igaz szerelem, amit itt építünk, az vezet minket oda, ahova egyszer mindnyájunknak mennünk kell.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=-RA1GgSAY-M&t=621s