Az utolsó jelenés Jeruzsálemben

Az utolsó jelenés Jeruzsálemben

^193:3.1 Május 18-án, csütörtökön kora reggel jelent meg Jézus a földön morontia személyiségként utoljára. A tizenegy apostol éppen leült reggelizni Mária Márk házának felsőtermében, amikor Jézus megjelent nekik és azt mondta:

^193:3.2 "Béke legyen veletek. Arra kértelek titeket, hogy maradjatok itt, Jeruzsálemben, amíg felemelkedem az Atyához, egészen addig, amíg elküldöm hozzátok az Igazság Szellemét, aki rövidesen kiárad minden húsvér testre, és aki felruház benneteket fentről való hatalommal." Zélóta Simon e kérdéssel szakította félbe Jézust, "Akkor hát, Mester, helyreállítod az országot, és látjuk az Isten dicsőségét megmutatkozni a földön?" Simon kérdését hallva Jézus azt felelte: "Simon, te még mindig kitartasz a zsidó Messiásra és az anyagi királyságra vonatkozó régi felfogásod mellett. De szellemi erőt kaptok, miután a szellem leszállt rátok, és rövidesen elmentek az egész világba terjeszteni az országról szóló örömhírt. Ahogy az Atya elküldött engem a világba, úgy küldelek el titeket én. És én azt szeretném, hogy szeressétek egymást és bízzatok egymásban. Júdás többé már nincs veletek, mert a szeretete kihűlt, és mert nem volt hajlandó bízni bennetek, az ő hű testvéreiben. Nem olvastátok az Írásban, ahol meg van írva: 'Nem tesz jót az embernek, ha egyedül van. Senki nem él önmagának'? Meg ahol azt mondja: 'Aki barátokat akar, annak barátságosnak kell mutatkoznia'? És nem kettesével küldtelek-e ki benneteket tanítani, hogy ne legyetek magányosak és nehogy az elszigeteltség tévútjára jussatok és annak gyötrelmeibe essetek? Azt is jól tudjátok, hogy amikor a húsvér testben voltam, én nem engedtem meg magamnak, hogy hosszú időszakokra egyedül legyek. Már az együttlétünk legelejétől fogva mindig is ketten-hárman közületek állandóan mellettem voltak, illetőleg kéznél voltak még akkor is, amikor az Atyával társalogtam. Ezért hát bízzatok egymásban és legyetek bizalommal egymás iránt. És ez annál is inkább szükséges, hiszen én ma egyedül hagylak titeket a világban. Eljött az idő; elmegyek az Atyához." ^193:3.3 Amikor ezt elmondta, jelezte nekik, hogy jöjjenek vele, és kivezette őket az Olajfák-hegyére, ahol az Urantia elhagyására készülve búcsút vett tőlük. Ez ünnepélyes út volt az Olajfák-hegyére. Egyikük sem szólt egy szót sem attól fogva, hogy elhagyták a felsőtermet egészen addig, amíg Jézus meg nem állt velük az Olajfák-hegyén.

Júdás bukásának okai

^193:4.1 A Mester által az apostoloknak szánt búcsúüzenet első részében utalt Júdás elveszésére, és a munkában hitszegő társuk megrendítően szomorú sorsát a közösségi és testvéri elszigetelődés veszélyeivel szembeni ünnepélyes figyelmeztetésként emelte ki. Hasznos lehet az ebben és az eljövendő korszakokban élő hívek számára, hogy röviden áttekintsük Júdás bukásának okait a Mester megjegyzéseinek tükrében és az egymást követő évszázadok során megjelent szellemi világosság szempontjából. ^193:4.2 Ahogy mi visszatekintünk e gyászos történésekre, úgy véljük, hogy Júdás elsődlegesen azért tért rossz útra, mert kifejezetten elszigetelt személyiség volt, olyan személyiség, aki bezárkózott és elzárkózott a társas kapcsolatok elől. Következetesen elutasította, hogy bízzon, illetőleg összebarátkozzon az apostoltársaival. De az, hogy a személyisége a magányos fajtába tartozott, önmagában és önmagától még nem okozott volna ilyen gondot Júdásnak, ha nem az lett volna a helyzet, hogy sem nem erősödött szeretetben, sem nem gyarapodott szellemi kegyelemben. És ekkor, mintha még fokozni akarná a rossz dolgokat, minduntalan olyan ellenérzéseknek adott teret és olyan lélektani ellenségeket támogatott, mint a bosszúállás és az az általánossá tett törekvése, hogy "leszámoljon" valakivel minden csalódásáért. ^193:4.3 Az egyéni sajátságok és az elmebéli hajlamok e szerencsétlen társulása hatott együtt abban, hogy elpusztítsanak egy olyan jó szándékú embert, aki nem győzte le a rossz dolgait szeretet, hit és bizalom révén. Azt, hogy Júdásnak nem kellett volna megtévednie, jól mutatja Tamás és Nátániel esete is, mert mindkettejüket ugyanilyen fajta gyanakvás és az egyéniségközpontú hajlam túlfejlettsége sújtotta. Még Andrásnak és Máténak is sok ilyen hajlama volt; de mindezekben az emberekben az idő múlásával többé-kevésbé megerősödött a szeretet Jézus és az apostoltársaik iránt. Gyarapodtak a kegyelemben és az igazság tudatában. Képessé váltak egyre jobban bízni a testvéreikben és lassan kifejlesztették ama képességüket, hogy megbízzanak a társaikban. Júdás következetesen elutasította, hogy megbízzon a testvéreiben. Amikor az érzelmi feszültségeinek felhalmozódása miatt arra kényszerült, hogy a mások felé nyitás által jusson megkönnyebbüléshez, ő mindig a szellemietlen rokonainak, illetőleg azon alkalmi ismerőseinek a tanácsát kérte és az ő botor vigaszukat fogadta el, akik azon mennyország szellemi valóságainak jóléte iránt és előrehaladásával szemben, mely mennyország tizenkét felszentelt földi követének ő az egyike volt, vagy közömbösek vagy ténylegesen is ellenségesek voltak. ^193:4.4 Júdás a személyes hajlamok és jellembeli gyengeségek következő tényezői miatt szenvedett vereséget a földi csatáiban:

^193:4.5 1. Az elszigetelt fajtába tartozó emberi lény volt. Erősen egyéniség-hangsúlyozó, aki úgy döntött, hogy megrögzötten "zárkózott" és összeférhetetlen fajtájú személlyé válik.

^193:4.6 2. Gyermekként túl könnyűvé tették számára az életet. Keserűen fogadta a kudarcot. Mindig elvárta, hogy győzzön; nagyon rossz vesztes volt.

^193:4.7 3. Sohasem sajátított el a csalódottsággal való szembenézés kezelésére alkalmas bölcseleti módszert. Ahelyett, hogy a csalódásokat az emberi létezés szokványos és hétköznapi sajátságaként fogadta volna el, minduntalan ahhoz a gyakorlathoz folyamodott, hogy egy valakit vagy a társait, mint csoportot hibáztassa minden személyes problémájáért és csalódásáért.

^193:4.8 4. Hajlamos volt a haragtartásra; mindig a bosszúállás gondolata foglalkoztatta.

^193:4.9 5. Nem szeretett szembenézni a tényekkel; nem volt őszinte az élethelyzetekkel kapcsolatos hozzáállásában.

^193:4.10 6. Nem szerette megvitatni a személyes problémáit a vele együtt dolgozókkal; nem volt hajlandó megbeszélni a nehézségeit az igazi barátaival és azokkal, akik igazán szerették őt. Az együttlétük évei alatt egyszer sem ment oda a Mesterhez tisztán személyes problémával.

^193:4.11 7. Sohasem tanulta meg, hogy a nemes élet valódi jutalmai tulajdonképpen szellemi díjak, melyeket nem mindig a húsvér testbeni rövid életben osztanak ki.

^193:4.12 A személyiségbeli következetes elszigetelődésének eredményeként a bánata megsokasodott, a fájdalmai felerősödtek, a nyugtalansága fokozódott és a kétségbeesése csaknem az elviselhetetlenségig mélyült. ^193:4.13 Míg ennek az önközpontú és végletesen egyéniség-hangsúlyozó apostolnak számos lelki, érzelmi és szellemi problémája volt, a fő nehézségeit ezek alkották: Személyében elszigetelt volt. Elméjében gyanakvó és bosszúálló. Vérmérsékletét tekintve mogorva és gyűlölködő. Érzelmileg szeretetlen és kérlelhetetlen. Közösségi értelemben gyanakvó és csaknem teljesen zárkózott volt. Szellemében önhitté és önzőn törtetővé vált. Életében semmibe vette azokat, akik szerették, és halálában barátok nélkül maradt. ^193:4.14 Ezek tehát azok az elmetényezők és rossz hatások, melyek együttesen már megmagyarázzák, hogy egy jó szándékú és Jézusban egyébként egykor önként hívő ember még a Jézus átalakító személyiségének társaságában eltöltött több év után is miért hagyta el a társait, tagadott meg egy szent ügyet, utasította el a neki szóló szent felhívást és árulta el az isteni Mesterét.

A Mester mennybemenetele

^193:5.1 Már majdnem fél nyolc volt ezen a csütörtök reggelen, május 18-án, amikor Jézus megérkezett az Olajfák-hegyének nyugati lejtőjére a tizenegy hallgatag és némiképp összezavarodott apostollal. Innen, a hegyre felvezető út mintegy kétharmadáról kitekinthettek Jeruzsálemre és ráláthattak a Getszemánira. Jézus most arra készült, hogy elmondja az apostoloknak az utolsó búcsúszavait, mielőtt elhagyja az Urantiát. Ahogy ott állt előttük, anélkül, hogy elrendelte volna, az apostolok körben letérdeltek körülötte és a Mester így szólt:

^193:5.2 "Meghagyom nektek, hogy addig maradjatok Jeruzsálemben, amíg fentről fel nem ruháztattok hatalommal. Én most itt hagylak titeket; felemelkedem az Atyámhoz, és rövidesen, nagyon is hamar, elküldjük az ittlétem e világába az Igazság Szellemét; és amikor ő eljött, akkor kezdjétek meg az országról szóló örömhír új terjesztését először Jeruzsálemben, majd pedig a világ legtávolabbi részeiben is. Azzal a szeretettel szeressétek az embereket, amilyennel én szerettelek titeket és úgy szolgáljátok a halandótársaitokat, ahogyan én szolgáltalak benneteket. Az életetek szellemgyümölcseivel vegyetek rá lelkeket arra, hogy higgyék el azt az igazságot, hogy az ember az Isten fia, és hogy minden ember testvér. Emlékezzetek mindarra, amit tanítottam nektek, és az életre, melyet közöttetek éltem. Szeretetem rátok vetül, szellemem veletek lakozik és békém veletek marad. Búcsúzom."

^193:5.3 Amikor a morontia Mester ezt elmondta, eltűnt a szemük elől. Jézusnak ez az úgynevezett mennybemenetele semmilyen tekintetben nem különbözött a halandói szemek elől való többi eltűnésétől, melyekre az Urantián megélt morontia létpályájának negyven napja alatt került sor.

^193:5.4 A Mester a Jerusemen keresztül ment az Edentiára, ahol a Fenségesek a paradicsomi Fiú jelenlétében elbocsátották a názáreti Jézust a morontia állapotból, és a felemelkedés szellemcsatornáin keresztül visszaállították a paradicsomi fiúi és a Szalvington legfőbb hatalmát jelentő állapotba.

^193:5.5 Hét óra negyvenöt perc körül járt az idő ezen a reggelen, amikor a morontia Jézus eltűnt a tizenegy apostol figyelő tekintete elől, hogy megkezdje a felemelkedést az Atyja jobbjára, hogy ott megkapja a hivatalos megerősítést arról, hogy a Nebadon világegyetem feletti főhatalma immár kiteljesedett.

Forrás: Az Urantia könyv